Újabb szavazás

Ide is felkerült a Hogyismondják. Lehet voksolni!;-)

Szép könyv

Friss hír: Az MKKE Szép Könyv pályázat előzsűrizésén túljutott a Hogyismondják. Kiállítják a fesztiválon. Lehet rá szavazni ;-)

Új versek

Ha minden jól megy az áprilisi Dörmögőben jelennek meg új verseim. Egyiket idekopizom:

Pocak

pici pocak persze
ha lenne hozzá mersze
jó nagy pocak volna
peckesebben járna
sosem mórikálna
lenne saját boltja
bárányos kabátja
sarkantyús csizmája
prüszkös paripája
minden este nyolcra
ugratna a Holdra
s csinos pocakjára
Holdmadárka szállna
estétől reggelig
neki muzsikálna

Első

- Emi, itt van!
- Hol?
- Hát itt.
- Mi van itt, Lu?
- A Ház.
- Milyen ház?
- Hát, a H-Á-Z! - betűzte Lu.
- Ja, az más - mondta Emi és a félig sötétben, félig holdvilágban egyik karját maga elé tartva botorkált a kis Lu után. Hóna alatt a Macit szorongatta.
Bandita a lányoktól lemaradva egy bottal csapkodta a csalinkázós utat.
- Ház, ház!- morgott magában a kisfiú. Inge ujjával megdörzsölte az orrát, majd kezét kantáros nadrágjába törölte:
- Már órák óta bóklászunk. Még nem láttam egyetlen fia házat sem. De még házacskát sem, kunyhóról nem is beszélve.
Pedig a ház ott volt. Rozsdás kerítése volt, gazos udvara, vakolata hiányzott, egy-két ablaka kitörött, de ház volt.
Olyan Hogyismondjákos Ház volt.
- Hogyismondják? - kérdezte Lu.
- Mit? – kérdezte Emi, miközben egy szeméthalomban majdnem hasra esett.
- Hát, a Házat.
- Milyen házat? - nézegette Emi a kezét, hogy nem vérzik-e: hátul tiszta, elől kosz, de egy csepp vér se.
- Hát az ilyet - türelmetlenkedett Lu, szőke copfját akaratosan dobálta: először jobbra, aztán balra.
- Nagy? - próbálta megfejteni Emi.
- Nem.
- Romos?
- Nem.
- Lepukkant?
- Nem.
- Akkor hogy?
- Nem tudom, ezért kérdezem - vonta meg a vállát Lu.
Bandita közben talált egy jókora követ, megcélozta vele a Holdat.
Kicsit meggörnyedt, tarkójára kulcsolta a kezét, behunyta a szemét, és várta a tükör csörömpölését, de az nem jött.
- A Hold nem tükörből van - állapította meg, miközben fél szemmel bizalmatlanul sandított felfelé: hátha mégis!
- Mondjak egy verset a Holdról? – kiabált a lányok után.
- Ne! - ijedt meg a kis Lu.
- Jaj, ne! – rémüldözött Emi.
Bandita duzzogva, megbántódva csapkodta tovább a csalinkázós utat.
Pedig mindig szép verseket talál ki.
Az egyik például úgy kezdődik, hogy...
Na, most nem jut eszembe, pedig igazán szép!
Hogy a két kislány és a kisfiú hogyan került ide ebbe a nagy, romos, lepukkant, holdvilágos sötétbe a szeméthalomtól jobbra, az úttól balra, éppen a Hogyismondjákos Ház elé, nem tudom.
Délben még a városban látták őket.
- De aranyosak – mosolyodott el a mindig mogorva boltos és aznap nem ivott egy korty sört sem.
- De édesek – vigyorgott a hentes, és megállt a keze a levegőben. Fia megmenekült az aznapi pofon elől.
- Bizosan Szegvégről jöttek – pödörte meg a bajszát a rendőr és eldobta a büntetőcédulát.
- Vagy Tapodkáról – kiabált a szemetes és megsimogatott minden kukafedelet.
A Nap is vidámabban sütött amikor a Fő téren baktattak. Mindenki örült: a polgármester biccentett, az újságos integetett, és az autósok jókedvükben háromszor dudáltak nekik. Hogy miért vidámodtak meg tőlük, nem tudom. Korábban a városban mindenki csak szomorkodott. Még a villanyoszlopok is meggörnyedtek a nagy komorságtól. Most meg...!
Emi Macija már nagyon álmos volt, bólogatta sárga füleit, ami nála igencsak az álmosság jele.
- Menjünk be, Maci? - kérdezte félősen Emi, amikor felsorakoztak mind a hárman - pardon: négyen - a hatalmas, és minden bizonnyal nyikorgós, ebből következően félelmetes ajtó előtt.
- Menjünk be? - kérdezte félősen Lu Banditától.
- Menjünk be?- kérdezte félősen Bandita..., mivel nem volt kitől, hát magától.
Zavartan a lányokra nézett.
Ugye nem gondolták, hogy ő fél, csak véletlen volt, csak félrehallották azt a picike remegést a hangjában, az nem is volt ott.
Megköszörülte a torkát és nagyon mélyen, tőle nagyon szokatlanul, akár egy Felnőtt Férfi, egy Apa, egy Hős, olyan mint Akhilleusz, vagy mi, nagy határozottan azt mondta:
- Menjünk be!
Az ajtó nem volt bezárva. Nyikorgott ugyan, de nem félelmetesen, olyan "köszönöm, hogy megmozgattak végre" hangja volt.
A Hogyismondjákos Házban három dolgot nem találtak: óriást, szellemet és betörőt. Ellenben volt ott három szék, egy asztal, egy barna, mosolygós szekrény és egy hatalmas, pihepuha, párnás ágy és nagy, félelmetes, pókhálós kosz, por, és mösz, de az mindenhol.
- Nem kell félni - futott körbe a szobában Bandita. - Nincs itt semmi. Esetleg egy versecske lesz itt valahol. Vagy mondóka. Az mindenhol van.
- Akkor alszunk? - kérdezte sírós hangon Lu.
Ő volt a legkisebb. Félő volt, hogy a Fáradtság mindjárt mögé lopózik és elgáncsolja.
- Alszunk - mondta Emi -, de előtte kitakarítunk.
- A fiúk nem takarítanak - jegyezte meg Bandita és mint egy megvadult paripa, futott körbe-körbe a szobában.
Néha nyerített is, ahogy a paripák szoktak, amikor megpillantják a végtelen mezőt.
- A kicsik szoktak takarítani? – kérdezte Lu még inkább sírós hangon.
- Szoktak. Nagyon sokat takarítanak - vágta rá a Vágtázó Paripa.
Erre Luból kitört a zokogás. Rázta a vállát, a fejét, egész testét. Patakokban folyt, hömpölygött a könnye, kis ökleivel hiába próbálta visszagyömöszölni, az valahogy nem akart visszamenni.
- Bandita! - csattant fel Emi csípőre tett kézzel és elállta a Vágtázó Paripa útját.
Még a Maci is szikrázó szemekkel nézett ki a hóna alól.
- A fiúk is takarítani fognak!
Bandita meghökkent. Egy Vágtázó Paripával nem szoktak így beszélni. Ez nem ér!
De ahogy a mindenre elszánt Emire és az ugyancsak mindenre elszánt Macira nézett, nem volt mit tenni, horkantott egyet, kicsit kaparta patájával a padlót, de nagy nehezen megszelídült.
- Fognak? – hajtotta le a fejét, sörénye a szemébe omlott.
- Fognak! - mondta határozottan Emi.
- Biztos? - kérdezte még inkább elszontyolodva Bandita.
- Biztos! - bólintott Emi.- De a kicsik nem fognak!
- Kár! – szomorkodott Bandita.
Emi a sarokban talált egy seprűt. Először az ágyat takarította le, hogy a kis Lu lefeküdhessen. Aztán kisöpörte a szobát.
Bandita morogva bár, de a barna mosolygós szekrényben talált ronggyal leporolta a székeket, az asztalt.
Nem telt bele fél óra, és minden ragyogott.
A Hogyismondjákos Ház megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Talán még mosolygott is, hiszen régóta zavarta ez a sok kosz, por, és mösz. Állandóan tüsszögött tőle.
Emi felmászott az ágyra a kis Lu mellé.
Megágyazott a Macinak, és haját morzsolgatva, a hüvelykujját szopva lassan behunyta a szemét. Bandita búcsúzásképpen halkan nyerített egyet a Holdnak.
- Ha nem tükörből van, akkor miből? - gondolkodott egy darabig.
Annyira törte a fejét, hogy észre sem vette, és már mélyen aludt.
Aludt Emi, aludt a Maci, aludt a kis Lu, és a Hogyismondjákos Ház is aludt.
Törött ablakain ki-be járkált a szuszogás.

Visszatérés

Visszatérek, kiseprek, a pókhálókat kiszedem a sarokból, 2005-ben kezdtem, aztán elhagytam ezt a blogot. Most éppen egy meseregényen dolgozom, kiteszek egy fejezetet, amelyből az is kiderül, honnan jött a Hogyismondják című verseskönyvem címe. ;-)